Főoldal

ELTÁVOZTAK KÖZÜLÜNK

Hegedüs István
Krajcsovics István
Óvári Tibor
Laczkovits Péter
Malatinszky Pál
Soós József
Halász Csaba
Reisinger Imre
Walczer Ernő

Eljöttem barátom. Megint.
Lesütött szemmel, mert érzem szemrehányásod súlyát, amiért oly ritkán fordulok meg nálad. Szememre ezt ne vesd. Nem szeretem e a tájat.
Nem szeretem e kies némaságot, még akkor sem ha szebbnél szebb virág díszeleg az utak mentén, ontva bódító illatát az alig lengedező szélben.
Még akkor sem, amikor ilyen szépen süt a nap, egy kis meleget lopva az ember szívébe, csalóka ábrándokat, hogy a tél talán el sem jön az idén.
A tél, melyet oly nagyon szerettünk mind a ketten gyermekkorunkban.

Emlékszel, mikor a szánkókkal a töltés oldalán versenyeztünk, kacagva, hemperegve a hófehér hóban? Szegény anyáink, mennyit szidtak bennünket,
hogy csurom vizesen értünk haza! De kit érdekelt ez akkor?

Vagy arra, amikor beleszakadtam a vadonatúj csízmámmal a Tiszába? Azt hiszem, születésnapom volt akkor. Nem emlékszem pontosan, csak arra,
hogy nem mertünk hazamenni, mert az öreg Kelemen szíjat hasít a hátunkból, így hát nagyanyádéknál a kemence mellett szárítkoztam.
Te meg csak röhögtél, amikor nagyapád belém erőltette életem legelső pálinkáját. Még most is kiráz a hideg, amikor rá gondolok.
Jól van, neked nem hazudhatok, amióta nagy lettem, meglopom néha a barackost. Csak egy kicsit. Az íze véget. Tudod, hogy soha nem szerettem
kimagozni, meg a lekvár sem a legnagyobbik kedvencem…
Rágyújtunk még egyre? Erről a cigarettáról mindig az jut az eszembe, hogy neked sohasem volt, vagy ha mégis, akkor is kértél.
Látod, most is hoztam. Na nem az a nemesebb fajta, de nekünk megteszi ez is. Nem vagyunk mi úri gyerekek. Jó volt nekünk az eldobott
cigarettavég is egykoron.
Tudod mit becsülök benned? Még az a koszos cigarettavég első szívását is átengedted nekem. Ott, azon a helyen is.
Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Pokol volt az maga, de hát ezt te is jól tudod. Épphogy csak megúsztuk épp bőrrel..
Azután senki sem tudott megérteni bennünket. Magányunkat, nyomorunkat senki észre nem akarta venni. De mi tudtuk igaz minden kilőtt golyó,
mindegyik megölt ember, minden vérző seb. Azt is, hogy új csatát kell vívnunk. Most önmagunkkal. Fel kell dolgozni valahogy ezeket a borzalmakat
és megtalálni helyünket.
Nekem talán könnyebb volt, vagy csak kitartóbb volt a környezetem velem szemben.
Talán, én egy járhatóbb utat választottam, de Isten a tanúm, nem tudom melyikünknek jobb most.
Lehet, hogy neked volt igazad, amikor ezt az utat választottad. Ki tudja..
Ilyentájt, engem még gyötörnek az emlékek.
Mennem kell barátom. A gyerekek már türelmetlenek. Tudod, hogy van ez. Felnőnek lassan, az ember meg csak csodálkozik.
Észre sem veszi és már megöregedett.
Meggyújtom még ezt a cigit neked. Itt lesz a megszokott helyen, balról, a fejfádon.

Mohol, 2005. Október 29.


---------------------------- Ezt az írást egy honlapon találtam. A hangulata miatt tettem ide. Ilyen szépet én nem tudok írni. Úgy érzem ezzel kicsit megtisztelhetjük
hamar eltávozott osztálytársainkat. Ezt az írást Kelemen Zoltán, Vajdaságban élő, írói vénával megáldott ember írta.
Honlapja: http://aarnyek.atw.hu
Ha valaki közülünk tudna ilyet vagy hasonló szépet írni, küldje el nekem és felteszem ide!
Gyula



Főoldal